A magyar Hüperion I-II. (Hamvas Béla művei 15-16.)

Huszonnyolcadik levél - Magyar Hüperion
Hamvas Béla
indig kételkedtél abban, hogy keserűség nélkül élek magányomban. Nos, lehetek-e a tudás birtokában még keserű? Lázonghatok? Fájhat még valami? Van a tudásnak egy foka, amely éteri, gúnyolhatod, összetörhetsz rajta, dühönghetsz miatta, átkozhatod, a tudás meg sem mozdul, és mosolyog. Mint az ég. Alegnagyobb igazságok könnyűek és egyszerűek és tiszták és mindig mosolyognak. És az ilyen igazság tudatában az emberből elvész minden bánat, irigység, fájdalom, bosszú és keserűség. Nem lehet többet, mint látni. És ha az ember mindent lát, derűssé lesz. Eza mindent látó magány derűje, amelyre megértem.

Nem mondtam el sokkal többet annál, mint amit húszéves koromban gondoltam, amikor Angliába készültem menni, hogy hérosztrátoszi szenvedélyemet jóllakassam. De nem mentem. Ezért nem. Már akkor is tudtam ezt, ha nem is ilyen tagoltan. És ezért nem bánom, hogy nem élek a tenger mellett, ahol annyira szerettem volna, nem élek ott a fényben, Poszeidón és Apollón és Dionüszosz uralma alatt, hanem itt, ezen a halküoni tájon. Ilyen a nép, amelynek nincsenek istenei. Az én életem abban telt el, hogy megkeressem és elhozzam őket. Sikerült? Ilyesmit az ember nem tudhat. Nem tudom megnézni magamat kívülről. Nem is akarom. Az én helyem itt van magamban, nem tudom, mit csináltam más számára, csak azt, hogy mit a magam számára. Nem kaptam senkit, sem szerelmet, sem barátságot. Művem elveszett. De van magányom és derűm, és a magam számára teljesültem. Isteneim névtelen hatalmak, olyan nagyok, hogy minden név szűk nekik, még nagyon újak és erősek. Elhoztam őket, senkinek sem kellettek, hát élek velük én. Hogy ezzel a föld életében fordulat állott be? Nem tudom. Amagasság fia vagyok, és istenhordozó. Atöbbi nem az én dolgom.