Bányászati karsztvízszint-süllyesztés a Dunántúli-középhegységben

Volt ​egyszer egy „eocén program", amelyet államilag sohasem definiáltak, de a kutatók és közszereplők a kimerüléshez közeledő tatabányai és dorogi széntermelés pótlására szolgáló szénkutatásokat és bányanyitásokat sorolták ide.
A levéltári dokumentumok szerint az „eocén programként" ismert kutatás és bányanyitás története bővelkedik különös fordulatokban. A 20. század elején kapitalista nagyvállalatok késhegyig menő konkurenciaharcának és sajátos üzleti fogásainak lehettünk tanúi. A bányavállalatok harca a század második felében állami keretek között újra kezdődött. Az első új bányaüzemek már működésbe léptek, amikor a karsztvízszint-süllyesztés következményeinek megítélése felett folyó viták egyre nyíltabbá és hangosabbá váltak.
Tanulságos, hogy a közgazdasági szemléletű állami tervezés és a voluntarista pártirányítás között feszülő ellentétek a döntéshozók elbizonytalanodását eredményezték.
A végső döntési váratlanul mégis a piaci hatások érvényesülése kényszerítette ki azzal, hogy a szinte korlátlanul beáramló olcsó földgázhasználat következtében a mélyművelésű szénbányászat elvesztette felvevő piacainak nagy részét.
Ha az olvasót nemcsak az események hátterében megbúvó történések érdeklik, akkor megismerkedhet a Dunántúli-középhegység sajátos földtani fejlődéstörténetével, a középhegység különös karsztrendszerének kialakulásával, a felszínalatti vízáramlási rendszerek működésével.
Nem felejtkeztünk meg a karsztvízszint-süllyesztés mértékének és ütemének bemutatásáról, a lesüllyesztett karsztvízszint visszaemelkedéséről, a rendszer regenerálódásáról, a karsztforrások újraéledésének bemutatásáról és a várható változások előrejelzéséről sem.