Lynge szerkesztő

A külföldi írók hálásak lehetnek irodalmi smokkjainknak: ingyen és olvasatlanul népszerűsítik őket. Jó néhány éve pártfogolják már Hamsunt is; buzgón ámuldoznak hányatott életén s szerényen és jólértesülten ismételgetik könyveinek címeit. És a biztos ösztönű olvasóközönség szívesen követte a dicsőségnek e csúf kis pionirjait: Hamsunt ma nemcsak fordítják, de olvassák is. E siker titka igen egyszerű. A közönség elsősorban érdekességet keres, Hamsun körül pedig annyi romantikus mese bogozódott össze, amennyi tíz regényíró ércfedezetének is elég lett volna. És ezt az érdekességet csak fokozta az a szemléleti különbség, amely az olvasók zöme és a mélységből fölvergődött költő közt tátong. (Persze, a probléma, mint minden hasonló esetben, itt is a tehetség kérdésén fordult meg, de erre, Hamsun hatalmas képességeit tekintve, fölösleges kitérnünk.) Az írók, ha sokszor az élet legmélyebb rétegeiből bányásszák is ki alakjaikat, általában a maguk osztályának írnak. Hamsunt, a proletárt, ma még jobbára a polgárság olvassa, hisz e norvég költő szelíd művészete sehol sem élezi ki annyira korunk szociális ellentéteit, hogy a másik rend szemében elriasztó lehessen. De mesterségbeli nézőpontból egyenesen szerencsés ez a helyzeti szokatlanság: az író, aki voltaképpen kívülről nézi a társadalmat, alakjait rendkívül tág és szabad távlatokba tudja állítani. Ezért érezzük mögöttük oly gyakran a természet végtelenségét. Ismertető/ízelítő: "Belelapozás".