Munkás, paraszt, értelmiség munkaverseny lázában ég!

Úgy tűnik, még mindig nincs itt az ideje annak, hogy a személyes érintettség érzése nélkül lehessen szólni Magyarország 1945 utáni évtizedeiről, oly módon, hogy egyformán nélkülözzék a szavak a türelmetlenség értelemhomályosító vétkét és a néven nem nevezés semmitmondó felelőtlenségét. Nem a bűnbánati jellegű vagy az önelégült vallomások hiánya szembetűnő, hanem az elhatározásokat, választásokat indokoló igazolni kívánó, ám a tetteket és az alkotásokat egyaránt felmérő összegzések elmaradása. Nehézzé teszi a tisztánlátást ma még az is, hogy emlékeiktől szétbogozhatatlanul élnek egymás mellett, bár egyre csökkenő szó a kor közszereplői, akik a politikától és a hatalomtól ugyan távol maradtak de egyaránt ki voltak szolgáltatva annak: azok, akik a kisiklott valóság éveit építették, s azok, akiknek ellenére építették. Amíg pedig a diktatúra szellemi vagy testi utódai a történtek eltussolásában eljelentéktelenítésében érdekeltek, addig természetesen egykori áldozataik gyermekei, vagy akik velük azonosulnak, az ellenkezőjében.